2014. május 27., kedd

Egy Angyal Könnye 3.fejezet

Egy Angyal Könnye 3.fejezet

Megjegyzés: Hajnali három óra van, a háttérben Mr.Potter küzd a sárkánnyal, én pedig lila "Sleepy" feliratú pizsibe mentem a vázlatokat a frisshez. Ezt csak azért írom, hogy legyen mentségem az elkövetett hibákra. :D
~ ~ ~


- Hívok neked egy taxit – mondta, miközben óvatosan nedves zsebkendővel végigsimogatta a tarkóját.
- Minek? – jött a hang valahonnan hátulról.
- Minek? Hát, hogy haza vigyen.
- És te? – visszhangzott még mindig árnyaltan a hang.
- Én még maradok. – Nézte a tükörben halántékán finoman gyöngyöző cseppeket. Újabb zsebkendőt kapott elő. Lágy mozdulatokkal kezdte leitatni a szép lassan gyarapodó verejtékét. Hátán már percekkel ezelőtt patakokban megindult egy langyos folyam, és hogy ezt annak köszönhette-e, hogy már benne volt jó pár pohárka vagy annak, hogy az étterem légkondicionáló berendezése elkezdte lassú és fájdalmas haldoklását, fogalma sem volt. Bár kacsingatott egy harmadik alternatíva felé, miszerint szándékosan adagolják nekik ezt a hőt, elérve, hogy lehetőség szerint nagyobb mértékben fogyasszanak az itallapon található választékból, aminek minimális gyümölcsíze és sok százalék alkoholtartalma van. Arról nem is szólva, hogy a pohár gusztusos jégpárájának bármely esendő lélek beadná a derekát. Bár ő nem igazán kedvelte ezeket a túl édes, koktélcseresznyével bolondított dolgokat, és mégis ebben a már-már gyilkosnak mondható hőben elcsábult. Azt mindenesetre, ha még hangosan nem is jegyezte meg, de tisztán átlátta, az ő felhajtott pohárkái Jaejoongéinak a negyedét sem teszik ki, mégis ő az, aki - mondhatni úgy - már nincsen egészen jól. A helyzet magaslatán… pff... közép tájt. Inkább. Még nem legalul, de eltelik még fél óra kötelező kortyolgatás, és akkor már biztos völgyből fog felfelé kandikálni és itt lép pályára a védelmező ösztön. Valahol a desszert környékén arra a megállapításra jutott, hogy ennek a tárgyalásnak megint ő issza meg a levét, különböző alakú és méretű poharakból, és mielőtt ez bekövetkezik, mármint hogy a hagyományok szerint merev részegre issza magát, ráadásul saját önszántán kívül, külső behatásoktól vezérelve, eltávolítja a megvédenivaló egyedeket. Egyedet, mivel a sors volt hozzá olyan kegyes, hogy ma csak egy emberért kellett aggódnia. Ha őszinte akart lenni magához - és így, hogy hellyel-közzel felöntött a garatra, nem volt nehéz az énjével szemben tanúsított tisztánlátás - szóval ha a tényeket akarta volna vallani, örült, hogy a mai napon nem kell többfelé osztania a figyelmét, hanem elég Jaejoongot fókuszpontban tartani.
A Dong Bang Shin Ki fennállása óta járnak ezekre az úgynevezett „tárgyalásokra”, melyet ő sokszor inkább mondott volna kóstoltatással egybekötött termékbemutatónak. Akár a húspiacon, ahol ők, mint két lábon járó ízelítő biztosították róla a drága ügyfelet, nem vesz zsákbamacskát. Persze előfordult, hogy néha neki magának is engedtek ha nem is beleszólást, de javaslatot tenni bizonyos őket érintő ügyekben. De az még egy vaknak is kibökte volna a szemét, hogy a néha-néha csatolt fájlként velük tartó Junsu, illetve a rendre odaparancsolt Jaejoong nem szolgál más célt, mint hogy könnyebb tárgyalást biztosítson, tehát érzéki mosolyával, feltűnően arányos vonalaival rózsaszín ködöt vonjon, így elérve bárki - szinte már játékosan könnyű - megnyerését az ügynek. És ez neki nem tetszett. Egyáltalán nem tetszett. Mint ahogy azt sem nézte jó szemmel, hogy megérkezésükkor bár fél üres asztal várta őket, mégis úgy koreografálták az elrendezést, hogy közte és a finoman kócolt Jaejoong között legyen legalább négy ember. Dühítette, hogy tökéletesen kivitelezett az ülésrend, és hogy bárki agyalta ki, szögmérővel határolta be, hol kell ahhoz ülnie, hogy az egyenes soron, vele egy vonalban képtelen legyen látni, mi történik, ha csak nem löki magát hátra vagy fél méterrel és néz el a sok sötét öltöny mellett. Hallotta a hangját, a hangos zsivajban nem volt nehéz meglelnie az ismert tónust, a hozzá tartozó túlontúl erotikus kacajt. Koncentrált. Ennek volt köszönhető, hogy egész este összeszorult garattal madárcsőrbe való falatokat próbált legyömöszölni a torkán. Jó kombinációban, mármint ha a balján helyet foglaló férfiak egyike éppen hátra, másikuk balra dőlt és a rögtön mellette trónoló még a karját is megfelelő pozícióban tartotta, olyankor pont látta Jaejoong kezét. Az ujjain fénylő gyűrűket, szépen manikűrözött körmét, mely szalvétacsücsöktől kezdve sótartón át valamit mindig lelt, amin kopogtathat, és ha még ideig-óráig megnyugvást is lelt a látvány által, a képbe kúszó idős férfi ujjai a tűréspontja határvonalához taszították, ahányszor csak megérintette azt a krémszínű bőrt. Nem volt ínyére, hogy kvázi végignézze - bár a vizuális horrortól részint fosztva volt, így jóformán csak hallgatni volt hivatott - hogy lejti násztáncát egy hetven felé közeledő, félkopasz öregember. Mintha egy tollatlan páva igyekezne elnyerni egy hattyú kegyeit. Az ő hattyújának a kegyeit. Még jobban dühítette, hogy nem hogy tűrik, de egyenesen elvárják, sőt, nem titkolt, hogy csak azért van itt, semmi másért.
Persze egy bizonyos ponton még soha nem haladtak át. Nem kértek vagy parancsoltak olyasmit, amit sok helyen elvárnak egy cég fiatal üdvöskéitől, mindezt az előrejutás lehetőségét felkínálva, de Yunho úgy gondolta, egyetlen egyszer merüljön csak fel akár halvány célzás is, és ő akkor üt. És üt. És még egyet üt, és nagyon erősen fog koncentrálni, hogy ne is gondolkozzon, mert az további ütések sorait állította volna fel, mint eljövendő eseményt. Rágta a száját, döntötte a poharakat, és a mosdóban saját hullámzó tükörképét fixírozva arra jutott, hogy a mézesmadzag szerepkörbe helyezett YoungWoong Jaejoong több figyelmet igényel, mint amennyire ő jelen állapotában képes, így az este további részében drága befektetőiknek hiányolniuk kell barátja társaságát.

- Hé – köhintett rá az időközben mellé érkezett Jaejoong. Dolga végeztével már csak kezet szeretett volna mosni, de a sajátmagát bámuló, szemöldökét fel-le lifteztető Yunho látványa megállásra késztette. – Rókázni fogsz? – hunyorgott rá, feltételezését a furán fodrozódó szájvonalból nyerve.
- Nem.
- Még nem. De ha így folytatod…
- Köszönöm. Jól vagyok – mondta, mintha ezzel éppen nem csak a mellett álló férfit, de magát is igyekezne meggyőzni – Jól vagyok.
- Aha. Látom.
- Szerinted van hátsó kijárat?
- Tutira. Ha akarod, bepisszegem az egyik pingvint, kiszedjük belőle, hol van a vészkijárat, aztán lelépünk, mondjuk korcsolyázni vagy dodzsemezni, meg ilyenek. Elmehetnénk moziba!
- Persze. Persze. Remek ötlet. És utána? Előbb te szeded össze az én darabjaimat, vagy én tieidet?
- Jaaaj, Yunho füle! Szedjük széééét! Nekem a nózija keeeeel! – még félrészegen is be kellett látnia, ezt a visítozást barátja halkan is képes tökélyre vinni. – Amit múltkor olvastam, abban nem csócsáltak csipetekre rajongók százai. Csak fogtad magad és felkaptad a Potter fiú láthatatlanná tévő talárját és már kint is voltál a szállodából. Barátok voltatok. Ő odaadta neked a lebernyegét, te pedig…
- Én pedig?
- Nos, te Changmint dobtad a közösbe, de ezt neki ne említsd. Tudom, hogy érzékenyen érinti ez a téma.
- Aha… - ha nem kezdett volna el szeme előtt táncot lejteni a szappan, még egy halvány kacajt is megejtett volna a rémképre, hogy mit kezdett volna egy jövendőbeli varázsló a Dong Bang Shin Ki két fejjel fölé magasodó legifjabb tagjával, de úgy, hogy lassan, de biztosan talajt készült veszteni, valahogy nem lelte a humorát.
- Te tényleg kész vagy. Tudod mit? Neked kéne hazamenned. – fél kezével lágyan bemorzsolt a csap alá, majd a hirtelen szakadó vízsugárból cseppeket lopva Yunho fültövére cirógatott. – Tényleg. Többet erőltettek beléd a kelleténél. Utálom, hogy nem veszik észre. – újra víz alá kanalazott, de ezúttal a férfi nyakvonalán simogatott végig hűst hozó érintéssel. – Szállj be egy taxiba, és vitesd vissza magad.
Yunho lehunyt szemmel élvezte az itt-ott megcirógató hideget. Megborzongatta a bőrét, picit frissítette érzékeit, a kellemes libabőrök, melyek ujjai nyomán teremtek meg, talán még kicsit észhez is térítették.
- Még egy óra, és már nem megy udvariatlanság számba, ha lelépünk. Azt már játszva is…
- Még egy óra, az legalább hat pohár, amit tiltakozást nem tűrően a torkodra kényszerítenek, és akkor majd asztalokat kell arrébb rakosgatni, hogy kioperáljalak, ha indulnánk. – A vizet, mellyel eleinte ébreszteni próbálta Yunhot, már rég beitta annak bőre, a mozdulat mégis maradt és kezdeti óvatossága sokkal inkább volt már egy gyöngéd szerető kényeztetése, mint egy baráti próbálkozás arra, hogy picit magához térítse a DBSK pótolhatatlan vezérét.
Yunho nem nyitotta ki a szemét. A nyakát borító leheletfinom pihék mintha parancsba kapták volna, szög egyenesen meredtek az ég felé, tompa érzékei valamiképpen mégis reagáltak az ismert érzésre, bőre fázott, testében ébredt a szomjúság valami sokkal tisztábbra, mint amit az este folyamán eddig beléadagoltak. Lassú félkört írva megroppantotta a nyakát. Vigyázva, nehogy a rebbenés elijessze a szeretgető ujjakat. De nem kellett tőle tartania. Az elkövetője nem volt az az ijedős fajta, sőt, mikor a fekete ing finom rést nyitott saját anyaga és a forró bőr között, ő tétovázás nélkül használta ki a pillanatot, hogy beljebb simítson, ezzel a fiatal férfi nyakszirtjét is megzsongatva, majd egy végtelenül komótos érintéssel fellejtsen egészen annak hajszálai közé.
- A francba – borzongott meg szemmel láthatón a végjátékra, mikor egy masszírozó mozdulattal búcsúzva Jaejoong ujjai magára hagyták. – Francba.

Ezt azon az estén többször is elmondta. Miután menedzserük finoman leteremtette azon gondolatáért, hogy zsuppolják taxiba és irányítsák haza a DBSK másik jelenlevő képviselőjét. Hallhatatlanul elmormogta akkor, amikor megcsáklyázták azt az elképzelését, hogy Jaejoong az este hátralevő részében az ő jobbján foglaljon helyet. Elmantrálta odabent nem kétszer, mikor az elé tolt pohár visszautasítására az asztal másik oldalán szigorú, felsőbb vezetői szempár villant, magában hordozva a „ezért holnap még számolunk” hangulatot, megspékelve nem csekély „ha azt mondta iszol, akkor iszol, mert a fejőstehénbe nem rúgunk” érzéssel. Aztán volt egy pont, ahol már nyelve hegyéről készült triplaszaltót ugrani a rövidke szó, egyenest üres pohara csepptelen aljába érkezve, és ezt a pillanatot használta ki az egyszemélyes felmentő sereg, és egy gyors és ügyes manőverrel talán négy perccel később már az étterem előterében várták a taxijukat.

Kellemes volt az éjszaka, és térdig benne jártak már. A hétvégi zsongáshoz képest egy csöndes szerda éjjel a maga szolid finomságával mondhatni halk aurát vont köréjük. Bár zsúfolt, hiszen ebben a világban mindig minden rohan, de korántsem volt annyira sűrű, mint amilyen lenni szokott. Persze a város ilyenkor sem alszik, megvan a saját moraja, villogó fényei, ütemes duruzsolása, de nem az az örvénylő forgatag, az a magába szippantó őrült száguldó, mint egy szombat éjjelen. Jaejoong majdhogynem nyugalommal várakozott az üvegajtó belső oldalán, röpke pillanatokra talán meg is feledkezve arról, ha délidőben támasztanák a spirálosan csavart oszlopot, hamarost kisebb gondja is nagyobb lenne a szemöldökét ráncoló, erősen ittas pasinál a jobb oldalán.
Yunhora nézett. A fiú halántékán megülő finom permetet ujjaival simította le, és ha már arra járt, kioldott még egy gombot a nyakát szorosan fogó ing szövetén. Mozdulata újabb ráncokat termelt az általában tükörsima homlokon, és tekintve, hogy már egy órája növeszti barázdáit, ez több volt, mint sok. A vörös kőoszlop gurba felszíne kényelmetlen pontnak bizonyult, minden porcikája, de főként háta maga is élénken tiltakozott az érzés ellen, és mégsem hitte, hogy a fiatal férfinak ez akár egy is lehetne a tényezők közül, melyek miatt rohammódban termeli ráncait. Mandzsettájához nyúlva csuklója szorításán is lazított, mint ahogy tette sajátjával már fél órával ezelőtt, de mivel szemöldöke fölött már nem volt sima terület, a DBSK első és egyetlen vezére csak halk szusszanással jelezte, nem tetszik ez neki.
A hatalmas üvegtáblán kipillantva meglátta az éppen fékező taxit, és az utolsó mozdulattal Yunho karjára fogott.
- Gyere. Itt a kocsi. – Nem lepte meg a makacs ellenállás.
- Engedj el. – Bár szemhéja még mindig félig csukva volt, pihenése pillanatait idézve, kihúzott háttal egyenesen állt, peckesen, akárha valamely neves divatguru kifutóján készülne végigvonulni a szezonális kollekció záró produkciójaként. – Tudok járni. – Dac. Kőkemény dac. Hiú férfi tudata mondatta vele a szavakat, holott magában tökéletesen átlátta, hogy lába alatt rohan a talaj, hogy szédül, hogy gondolatai homályosak, hiúsága mégsem engedte, hogy elfogadja a segítséget. Nem ilyen állapotban.

Jaejoong nézte az erőltetett tartást, az összeszorított fogakat, megfeszített izmokat, melyek finoman percegtek nyakának vonulatán, az állkapcsát, ami mintha összeroppantani készülne saját magát. Érezte, hogy minden apró rezdülést vasakarat fűt, minden tettét büszkesége táplálja és ő tudta, éveik alatt megértette és beletanult, hogy ha magának akarja a szerelmét, ez az, amit egy ujjal sem szabad érintenie, még csak hozzányúlni sem, nem hogy tiporni. Mert Jung Yunho előbb adna fel bármit, mint a saját önbecsülését, és a bármibe ő is beletartozik.
- Sokat ittam – mosolygott, játékos karikákat rajzolva a levegőbe. – Kell még két láb, ha nem akarod, hogy elessek. – Hazugság. De az alkohol áldott vagy áldatlan hatásából kifolyólag Yunhonak fogalma sem volt róla. Egymásnak dőlve sétáltak ki a hatalmas üvegajtón.

Egész zökkenőmentesen haladtak az apartmanig. Nem jelentett gondot a lift, az ajtózár, a nappali átszelése. Yunho békésen lépdelt Jaejoong segítségével előre, egészen a hálószobaajtóig.
- Na - suttogta, de inkább nem tette fel a megkezdett kérdést. „Hova?”. Ha az egyszerűbb megoldást akarta volna elkapni, akkor simán bekormányozza az elázott leadert a saját hálójába, ahol egyedül Yoochun szundikál, és őt nem kellett volna túlontúl sokat győzködni ahhoz, hogy menjen máshová aludni. Nem mintha Yunho jelenlegi állapotát nézve bármi másra is képes lett volna, mint a horkolás, másért kellett volna evakuálni. Jaejoong inkább a reggeltől tartott, mint attól, hogy akkora paplanlobogtatást rendeznek, hogy szétesik az ágy. Az alfahím maga arra nyitja ki a szemét, hogy egyel több a létszám hat méteres körzetben, és akkor grr. Jó, persze az is eszébe jutott, hogy a helyére penderíti az ittas Yunhot, majd hátat fordít és a saját ágyába megy, hogy ő is az igazak álmát aludja reggelig. De ezzel a gondolattal képtelen volt megbarátkozni.
Egy - semmi kedve nem volt magányosan aludni. Lassan három hete pattogtatták őket még az eddiginél is pörgősebb tempóban. Hülyébbnél hülyébb felosztásokat sakkoztak ki, de valahogy mindig úgy, hogy vagy kapjanak egy gyertyatartót, vagy pedig ellenkező irányba indulnak interjút, riportot, vért és verejtéket osztani. A majdnem egy hónap alatt aludt már közöttük Junsu, Yoochun, sőt még egy eléggé helyhiányos szobában a menedzserük is, és neki marhára elege volt. Egy ízben megpróbálta megboltolni Changminnal, hogy aludjon a kádban a kedvéért, de az ifjonc három és fél perc után megjelent az ajtóban, hogy már most szilánkos lett a csontozata, ő nem alszik abban a lavórban, és ezzel persze porrá zúzva az ő elképzeléseit.
Kettő - másodiknak is az elmúlt hetek eseményeit állította. Jogosnak érezte és pont.
A harmadik oka pedig inkább technikai volt, mint elméleti. Yunhora nézett, majd megvizsgálta a ruhájába ágyazott ujjait és megállapította, ahhoz, hogy most lekaparja magáról, minimum egy feszítővasra lenne szüksége.

Yunho alig állt a lábán, de láthatóan feltett szándéka volt a saját szobájában, a saját ágyában éjszakázni vele együtt… és Junsuval… na meg Changminnal és… ennyi. Remélte legalábbis, hogy mást nem talál majd a szobában.

Nem talált. Két lépéssel belavírozta Yunhot, stílusosan maga mellett görgetve oda hajtogatta az ágyára. Kivételes engedelmet mutatott a DBSK hőn szeretett vezére, és hajlandó volt ott maradni viszonylag egyenes tartásban, ahova hyungja segítette. Aztán pedig se előre, se hátra. A ruháját még mindig makacs módon fogták és ő állt Yunho fura terpeszében, és próbálta kitalálni, mi is legyen a következő lépés. Mennyire egyszerű lett volna szimplán eldőlni az ágyon. Csak kivergődné valahogy magát és Yunhot a felesleges puccparádéból. De még mindig többen voltak a kelletnél ahhoz, hogy buzgón vetkőzésbe és vetkőztetésbe csapjon. Körbenézett a félhomályban. Nem volt teljes a sötétség, köszönhették ezt az ablakon át beragyogó éjszakai városnak és annak, hogy kollektív lusták voltak sötétítőt használni. Keresett valamit, amivel finoman még távolról is felkeltegetheti a csoport legkisebbikét. Először a párnára gondolt, de aztán úgy vélte, azon inkább aludna. Aztán a párna alól kikandikáló őzikeboka ejtette kísértésbe, de tudta, ha megrepteti Bambit, az félő, hogy nem megbocsátható bűn. A vonalas telefont kicsit drasztikusnak találta, a használt papír zsebkendőt viccesnek, de gusztustalannak, így végül döntött. A polcon kuporgó stressz-labda lett a kiválasztott. Felébresztheti Changminnie-t.

- Mi a… ! HYUNG! – Jae nem ismert Changminon kívül embert, aki suttogva volt képes kiabálni.
- Cssss – közölte Jaejoong szigorúan gesztikulálva a hirtelen éber Changminnal, majd jelzésképpen az ágyon ferdülő Yunhora bökött. – K.O. tehát K.U.S.S.
- Oh… Ivott?
- Mint a gödény. Egy amolyan… fiatal diák-gödény.
- Hyung…
- Legyetek jók meg kedvesek, és húzzatok máshová aludni.
Tömör bólogatás és Changmin már talpon is volt.
- Köszönöm.
- Yunho hyung? Rendben lesz?
- Ez nem az a rókázós-részegség. Nem lesz gond. De azért is maradok én itt.
- Rendben. – Changmin újra biccentett.
- Min!
- Hm?
- Vidd a nővéred is.
- Hyung…

Apró közjáték voltak az éjszakában. Changmin, amint csuklójára fogva navigálja a hajilag és gondolataiban is kócos Junsut át az egyik hálóból a másikba. Most nem méltatlankodott a történtek miatt. A homlokán termelődött ráncok kivételesen nem annak szóltak, hogy kiüldözték az ágyából. Jobban aggódott hyungja állapotáért. Nem szerette így látni. Sőt, biztos volt abban, hogy Yunho sem rajong azért, hogy így mutatkozzon a többiek előtt, bár tény, ami tény, amit nem tudunk, az ugye nem fáj, és Changmin szinte biztos volt benne, hogy Yunho maga jelen pillanatban még annak sincs tudatában, hogy forog a Föld, így talán nem izgatja magát rajta, hogy hat a többiekre. Ettől még neki nem lett jobb.
Benyitott az ajtón, és azzal a lendülettel leválasztotta magáról Junsut és egyetlen határozott vetődéssel elfoglalta Jaejoong nem szerény méretű ágyát. Nem volt valami halk, nem mondhatni, hogy tapintatosan helyezkedett, így a hozott zajjal felverte az ott alvó Yoochunt.
- Mit csináltok ti itt? – ilyenkor igazán rekedten szólt a hangja. Alvástól fátyolosan még jobban áthatotta a cigaretta íze. Egyes hangoknál meg-megtompított, mégis kellemesen búgó szólama merőben más volt, mint amit dalolásra használ. Csak fél szemével lesett körbe, azzal is tökéletesen látta a szemben lévő ágyon félre billentett fejjel ülő Mint.
- Na? Találgatsz? – ő maga nevetett, Changmin inkább fancsali pofát vágott az egyértelműre.
- Értem – köhintett, vagy kacagott, már maga sem tudta igazán.
- Na, akkor jó éjszakát!
A helyiség közepén magára maradt fiú mintha csak most ébredt volna meg igazán. Junsu rájött, hogy már nincs az ágyában.
- He? – megdörzsölte csukott szemeit, szemhéján igyekezett átkukkantani. – Mi? He? – forgott körbe egyet, majd egy másikat vissza.
- Gyere ide, Susu – lebbentette fel a takaróját Yoochun. – Úgy látom, Minnie így osztotta le a kártyát. – nevetett egy felet, miközben magához integette az álmatag fiút.
- GrrrMinnie aludni akar! Hyung!
Yoochun bekanalazta a lassított felvételben felé mászó Junsut, jutatott neki némi párnát és egy fél takarót, állát Su vállára támasztotta, majd jóízűen közölte a másik ágyban puffogó ifjonccal:
- Vigyázz, kész, rajt! Már alszunk is. Tanulj, Min. Látod? Így kell valakit három méterről kielégíteni.
- Na meg a tudod mit…
Junsuhoz nem igazán értek el a háttérhangok. Helyezkedett a kellemes melegben, oldalra fordult, feje alá gyűrte a neki járó csücsköt, majd mintha mi se, egyszerűen tovább aludt.

Nem kapcsolta fel a villanyt. Biztos, ami biztos, inkább nem szeretett volna találkozni a képmásával. Persze sejtette, hogy mit mutatna neki a hatalmas fürdőszobai tükör, hiszen már erősen hajnalodott, de azért úgy gondolta, elég, ha a lazúros vonásait látja. Eljátszott a gondolattal, milyen helyes lavinát indítana el egy internetre felkerült lesifotó, amiben ő, a DBSK szilárd vezére éppen megpróbál legyömöszölni egy tubus fogkrémet a torkán, hogy kigyilkolja a szájában a tegnap éjszakai kötelező alkoholizálás utóízét, szeme alatt hatalmas fekete karikák, körülötte alkoholmérgezésben szenvedő muslincák hada dacol az életben maradásért, ő meg nyeli a fodormentás pasztát, hogy saját nyelvének íze ne emlékeztessen egy szeszfőzde padlójának aromájára. Tökéletes szakmai öngyilkosság lenne a részéről, és ehhez most nem igazán volt kedve, de az ötletet elrakta talonba. Ha egy nap szabadulni vágyik, akkor előrángatja, és megrázza vele a világot, meg magát is.
Szájvízzel a kezében még soha nem zuhanyozott. Merőben megnehezítette a dolgát, de nem akaródzott letenni a palackot. Valamivel később persze lecserélte egy üveg hideg ásványvízre. A hűtő előtt guggolva elidőzött még pár percet. Próbálta kitalálni, mi az, ami jólesne a gyomrának, amitől enyhülne a tombolása, mert lassan a nyelvén érezte lángolni, de egyszerűen semmit nem kívánt, így maradt a víz. Azzal sétált vissza a hálóba.
Különös volt. Amikor talán fél órával ezelőtt kitámolygott, nem is nézett körül, így szinte a meglepetés erejével hatott rá a két másik üres ágy, és hogy a sajátjában nem aludt egyedül. A tegnap éjszakának egy méretes része kiesett, a hajnalról nem is beszélve. Letette a vizet az éjjeliszekrényre, majd finomítva léptein körbesétálta az ágyat és visszafeküdt a helyére. Halkan helyezkedett, a mellette békésen alvó Jaejoong mégis megmocorgott, bár fel nem ébredt. Ennyi még kevés volt ahhoz, hogy felriassza. Mondhatni túl jó alvó hírében állt.
Yunho az oldalára fordult, szembe a lehunyt szempárral. Lágyan nyílt ajkai közül békés ritmusban távozott a levegő, és a halk szusszanó hang.
- Szép vagy, Boo – súgta annyira halkan, hogy Jae ritmusos szuszogása közepette szinte meg se lehessen hallani. – Túl szép. – Odanyúlt és elhajtott egy kócos fekete tincset az arcáról. Ujjbegyei végigszaladtak a homlokán, halántékán megsimogatva a babapuha szálakat. Leszaladt egészen az álláig, majd alig érintve a száját is megsimította. Egyik csücskétől a másikig. Tényleg földöntúlian szépnek tartotta. Akaratlanul futott pillantása a nyakára, majd annak gyengéd vonalairól a mellkasára. Szerette látni az a sima részt. Mikor a mélyen vágott pólókból elővillant a szegycsontja, ő mindig borzongott bele. A fiú bőrének krémes tónusán minden kétszer úgy ragyogott. Volt, hogy ő maga ijedt meg saját gondolataitól, mikor képtelen volt levenni a szemét egy-egy ékszerről, amit a nyakában viselt. Megesett vele, hogy egy hófehér, hosszú gyöngysort látva arra gondolt, ha végig futtatná nyelvét apró gömbjein, arról is az ő ízét kapná-e. Jaejoongot a szép dolgok nem tompították, mint ahogy mondják sok ember esetében. Rajta minden, ami magában is jólesett a szemnek, csak fokozta a látványt. De… ha magába nézett, ennek ellenére mégis be kellett látnia, jobban szereti pőrén azt a makulátlan bőrt. Nézni, csókolni, érinteni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése