2015. április 26., vasárnap

Daniell IX/12 - Jóban és rosszban



Megjegyzés: Hmm... Gratulálunk? <3
Credit - Öltöny: Marc Darcy (Daniell) ; Armani (Ryu)


Amikor kinyitottam a szemem, rögtön az ablakra néztem. Köd volt. Összefüggő, tejfehér, úgy látszott kérlelhetetlenül ráereszkedett a világra, átláthatatlan fátylával elrejtve előlünk a napot. Fordultam a túl hideg ágyban, telefonom után nyúlva írtam neki.
"Látod ezt?"
A válasz pillanatok múlva bippent fel, ennyi volt: "Nyugi. ;) "
Én próbáltam. Egészen az aznapi első hívásomig el is hitettem magammal, hogy képes vagyok nyugodt maradni. Utána pedig kocsiba vágódtam.
Daniell kiabált, én meg valahogy még járó motor mellett is meghallottam. Az utca negyedén se voltam túl, éppen elhagytam a házunk kapuját, mikor a visszapillantó tükörben megláttam az utánam szaladó alakot.
Meglepett, hogy emberien néz ki. Jött tegnap este ez a hirtelenjében pattant szikra és elindult a barátaival bulizni. Miután megtudakoltam, biztos jó ötletnek tartja-e ezt a dolgot, lévén holnap azért mégis lesz itt nálunk egy kis ünnepség, ő nem látta az összefüggéseket. Kénytelen-kelletlen lerántottam a leplet, hogy attól tartok, ez egy rögtönzött legénybúcsú és nagyjából ismerem a baráti társaságát, szóval ha holnap nyakmerevítővel, kopaszon vagy tetoválva hozzák haza vagy esetleg haza se hozzák, nem állok jót magamért. Amire még több esélyt láttam, az egy szimpla macskajaj - bár Daniell mostanság mintha fejlődne, már ha így lehet hívni, hogy nem ropja a táncot az asztal tetején egyetlen pohár bortól, de még mindig túl könnyen le lehet itatni. Volt szerencsém a másnapos Daniellhez. Imádom, szeretem, készülök elvenni, de ötödannyi alkohol elég hozzá, mint a nagy átlagnak kell és ez az italmennyiség csak a rákövetkező nap hajnalán kezd ürülni-ürülgetni a szervezetéből. Tehát a második napon inkább csak stagnál, de nem az alkoholszintje, az egész fiú. Kommunikálni csak kurta kézjelekkel tud és mindenre ráncolja a szemöldökét, mintha még az a hang is zavarná, amit a szempillád suhogása ad ki egy-egy pislogás alkalmával. Lehetne ragozni még ennél is túlabb, de ahogy hozzám sietett, behajolva az ablakon rögtön láttam - minden rendben. Mosolygós volt, meglepő, de friss és kipihent.
- Hova-hova? - kérdezett élénken. A tükörben hátra sandítva megnéztem, ahogy udvartartása is kimászik a fényre. A három autóból előbuggyanó baráti társaság már kevésbé keltett jó benyomást. Na, ők egytől-egyig úgy néztek ki, ahogy életemet gondoltam, mindenkiből sugárzott az elegancia és az, hogy talán másfél órát alhattak. Utóbbit abból gondoltam, ahogy hunyorogtak a nap - köd lévén annak hűlt helye - felé, mintha azt gondolnák, bármikor elkezdhetnek füstölni, hogy csak egy kupac hamu maradjon belőlük, amolyan vámpírmódon, karó nélkül. Plusz a taxik ténye is súgott egy kicsit.
- Mi volt tegnap? Ők elmentek partizni, te meg aludtál egy kiadósat? - próbáltam megfejteni a hónap rejtvényét. Dany vigyorgott, majd bedugta a fejét az ablakon és szájon csókolt.
- Nem is sejted, mennyire közel jársz az igazsághoz – súgta, mikor homlokát az enyémnek biccentve újabb, ezúttal komikusan csőrös cuppanóst kaptam.
A hátunk mögött, kaputájékon füttyszó éledt, valakinél volt egy kereplő... Nem, jobban megnézve a mobiljából jött a hang és úgy hujjogatott. Mert erre bezzeg van eszük.
- Még részegek? - talált meg magának a gyanú, de Daniell leintett.
- Kissé másnaposak, talán van aki aznapos, de mind bájos-részeg, ne aggódj. Becsordogálunk, felisszák a kávédat, mindet, amit otthon tartasz – apropó, mondd, van közöttük olyan iszonyat árú, mint a sok karátos arany, amit ne szürcsöltessek fel egy raklapnyi hülyével, akik ivóversenyt rendeztek a tiszteletemre?
- Ivóverseny? - ragadtam ki a lényeget, de szerinte a kulcs egy másik szóban bújt meg.
- Raklap-hülye, mint említettem.
- Nem, minden iható, ami elég őrölt hozzá.
- Szuper. És ha már itt tartunk, kezd zsibbadni a derekam ebben a szögben, mondd gyorsan, hova mész.
- Történt valami Seikivel, de ne aggódj, egy óra és itt vagyok.
Na, ekkor cseréltünk szerepet. Eddig én voltam, aki bizalmatlanul méregettem hol őt, hol a tükörben a sleppjét, most ő vette át a stafétát és bár ki nem mondott egyetlen szót sem, gyönyörűen olvasható volt, mi is jár a fejében.
- Történt valami a kórházban, életem, és rám van szüksége. Nem akar elrabolni, leteperni, bedobni egy faládába Északi sark felirattal, egy óra és itt vagyunk.
- Nem ajánlom, hogy megpattanj és itt hagyj engem egy csomó fodros kajával, meg minden - mondta csöppet sem jókedvűen, már csípőre tett kézzel, cövek-egyenesen.
- Gyönyörűm, hadd emlékeztesselek, hogy én vettem a gyűrűket, én kértelek meg, nevetséges lenne, ha én próbálnék meg kámforrá válni.
- Sok mindent mesélt nekem Liny a házasságról. Viszketett, hogy megosszon ilyen nagy, örök sablonokat a kompromisszumról, meg hogy mi teszi hosszú életűvé a blabla, de tudod, Ryury, bárki bármit mond, nem hat meg, hogy te azt akarod hinni, hogy te kértél meg, mert gyakorlatilag te mondtál igent nekem és ez már így marad.
- Igenis – biccentettem, mert elhatároztam, hogy papucsban fogom nyomni.
- Na azért. Szóval légy szíves siess, ha már nem talált magának mást, akit pattogtathat ezen a napon...
- A nővéred örökzöldjei között nem szerepelt tolerancia a másik által szeretett személyek iránt?
Csak nézett, nézett és még nézett egy kicsit, majd vállat rántva továbbállt.
- Nem tudom, miről beszélsz... - kiabált vissza mentében.
Én kacagtam picit a dölyfös kiskakas magánszámán, majd elindultam Numata Seikihez.

A köd nem tágított, én fejben a meteorológiai intézetnek fogalmazgattam a mondandómat, ami sokadik próbálkozásra sem tűrte volna a nyomdafestéket, így kénytelen voltam a telefonos reklamációt fontolóra vetni.

A kórház az kórház, az irányított káosz közepén az aggódó Asuka kézen ragadott, majd a karcsú fiú úgy húzott maga után, hogy néha egyik talpam sem érte a talajt. 

Sei köhintett. Én néztem rá, pár pillanattal ezelőtt már megbeszéltük, hogy ne mozogjon. Nem mintha mondani kellene neki, hogy ficánkolni nem javasolt, miközben varrják a szemöldöke felett gyönyörűen felszakadt bőrt. Az arcáról már lemostam a vért. A köpenye gyalázatos állapotban volt, de láttam én már Numata Seikit nyakig vérben, igaz, nem a sajátjában. Ha az övé az A+, amiben tocsog, az nem tesz jót a lelkivilágomnak. Ez jár a jófiúknak, ezért halnak ki a hősök? Már indulásra készen volt, mikor befutott egy sürgős eset és persze ő elsősorban mindig orvos. Hálája jeléül a kedves páciens úgy lefejelte, hogy még akkor is csillagok kergetőztek a feje felett, mikor én ideértem. Ebben biztos vagyok, mert még számolta őket és már nagyon soknál tartott...
- Ugye minden rendben?
Volt egy olyan megérzésem, hogy Seiki csak azért nem forgatta a szemét, mert iszonyatosan fáj a feje és a szemgolyója elmozdítása is nyilalló fájdalmat okozna neki. Ami azt mutatja, hogy jókorát kapott, minthogy tele van fájdalomcsillapítóval és még mindig érez. Asukát sem hibáztatom, ő pedig megerősítést akar, újra és újra. Sei ajka széle megpercent, de én beszéltem helyette.
- Nincs baj. Ez csak felszíni sérülés.
Exem szemöldöke hullámzani kísérelt meg. Lejeleltük egymás felé, mit is jelent a kegyes hazugság, hogy mennyire jó ötlet nem megosztani, hogy a lendülettől a fal is adott egy taslit, tehát az enyhe agyrázkódás borítékolható, aztán továbbléptünk.
- Marad heg? Nekem nem számít, de tudom, hogy ő...
Nem fejezte be a mondatot, de tudjuk, "hogy ő" hiú, ezért vagyok itt. Asuka hagyott nekem teret, a vizsgáló fala tartotta, szerintem szédült. Ő is, pedig az agya nem mozdult el a helyéről. A vér Seikié, vele ezért szambázik a világ. Mivel csak a hátamat figyelhette, nem látta, ahogy ajkamon finom mosoly kapott helyet.
- Fióka. - Seiki rekedt volt és gyanúm is beigazolódott. Még a hanglejtéséből is megmondom a fejfájását. - Ne sértegesd Ishigorou-sant, mert még keresztszemes pitypangokkal varrja ki a bal oldalamat. 
- Jaj, én nagyon sajnálom! - szűkölt fel a fiú.
- Nem történt semmi, azt sem tudom, hogy néz ki egy pitypang - mosolyogtam és varrtam tovább.
Aztán újra csend volt, csak egy kicsit, pár gyorsan szaladó pillanatra csupán. 
- Majd... - köhintett Asuka, hangja kissé közelebb csendült fel. - Bocsánatot kellene kérned.
Felvont szemöldökkel néztem Seikire, mert az enyém ép és képes vagyok vonogatni. 
- Ugyan már. Pont akkor jöttem el, amikor Daniell édesapja begördült az utcába, én kiértem, mikor ő feltűnt, még szerencsésnek is érzem magam.
- Te jó ég! - Asuka tenyere hangosan csattant az arcán és megvilágosodtam, nem tőlem kell bocsánatot kérni. Megint nevettem.
- Na jó, kérem a bővített változatot, mit csinált a mi hősünk, amiért vezekelnie kellene?
Seiki mormogott.
- Megkértem őket, hogy ne bajlódjanak velem, hívjanak fel téged. Megtettem volna én, de túl sok volt a vér a szememben, nem láttam a telefonom képernyőjét. Ja. Kell egy új telefon.
- Mert földhöz vágtad.
- Hopsz. Kicsusszant a kezemből.
A mondat laposabb volt, mint egy mintaszerű palacsinta.
- A nővér szerint kiabáltál velük... - Asuka szelíden suttogott.
- Nyomatékosan kértem... - jelentette ki Sei.
- Amikor egy másik orvos el akart látni, visszautasítottad, lejött a plasztikai sebész, azt mondtad neki, hogy "öcsi" és hogy menjen vissza játszani.
- Oké, rommá sértegetted a kollégáidat – hümmögtem. - Majd ráfogod a zaklatott lelki állapotodra és a fájdalmaidra.
- Vannak fájdalmaim. 
- Igen, látom - sóhajtottam és az utolsó öltés után ujjaim visszájával megcirógattam az arcát. - Kész vagyunk. Pár hét és jobb leszel, mint új korodban.
Asuka hirtelen mellettem termett, aggódó tekintete felmérte a helyzetet. A varrat, bár próbálta leplezni, de a frászt hozta rá.
- Most püffedt és ronda, de ígérem, nem lesz heg. Bizonyítéknak a felsőajkát mutatnám. Azt is varrtam egyszer.
Bólintott. Idegessége nem múlt, puha ajkakkal lágy csókot adott Seiki hajára, ő pedig lehunyta a szemét.
- Egytől tízes skálán mennyire vagy szarul? – kérdeztem, míg kötést kapott.
- Nagyon - nyögte. - Nagyon - nyögött egy másodikat is. – Tizenhat és fél.
- Seiki - mosolyogtam rá - a történtekre való tekintettel nem sértődöm meg, ha kihagyjátok.
Szemei felpattantak, rám fókuszált, lenyűgözött, hogy megy neki.
- Engem nyomtak fejbe és te vagy, aki félrebeszél? - Vett egy mély levegőt, majd talpra ha nem is pattant, de kecmergett. – Na, indulás, mert még lelép a vőlegény és itt maradsz pártában.
- Túlságosan hasonló rugóra jár az agyatok – bólintottam, míg segítettem neki talpra kecmeregni. Megszavazom, hogy szédül is. 

Micsoda szép nap ez a mai! Vagy inkább kérdőjellel próbáljuk újra.

Buta ritmust doboltam a kormánykeréken, míg rájuk vártam. Asuka teljes pompában várakozott már fél órával ezelőtt is, Sei lecserélte megviselt ruháit, tiszteletünkre már valami feketében és roppant alkalmiban foglalt helyet a hátsó ülésen, talán aludt is pár percet, míg én elfuvaroztam őket hozzánk.

A kertünkben egy tucat, kávétól pörgő művészpalánta dolgozott, egyelőre nem láttam, hogy mit. Cölöpök voltak és nem beszéltünk cölöpökről. Egy sátor lett volna, de nem nagy, csak egy közepes és váz tartotta és éppen csak azért, hogy ha esne...

Aztán a telefonom felbizzegett és: "Nem jön a sátor, megoldjuk, nyugiii. ;) - Kacsintás. Nyugi. Daniellnek színét sem láttam, de a barátainál kalapács volt és én... Nyugi. 

Áttámogattam - ha lenne, mondhatnám, hogy a tanúmat, de így marad a barátomat a kurta vendégseregen egyenesen a hálószobánkba és stílusosan keresztbe fektettem az ágyon, majd magamra zártam a fürdőajtót. Az eső talpa a kertünkbe lóg, egy kétség kívül bájos, de vitathatatlanul kitekert társaság - szobrászok, festők, fényképészek, grafikusok, egy pincérnő, egy ügyvédbojtár és egy Daniell által csak életművésznek nevezett hivatásos semmittevő - valamit épít és én még csak nem is sejtem mit szedtek szét hozzá. De a valaminek fémrúdjai vannak, minden szürke és nedves, elvágtatva éppen csak odamormogtam Daniell nővérének, aki megölelte a nyakamat, nem tudom mit érezzek,  Seikit használtam alibinek arra, hogy minél előbb elszivároghassak a barátai és családja gyűrűjéből,  ami belül van az fura zűrzavar, cseppet sem kellemes, picit sem kívánt és végül, de nem utolsó sorban, nem kapok levegőt. Azt hiszem, pánikrohamom van.

Mire talán húsz perc múlva kidugtam a fejem, hogy ellenőrizzem, milyen állapotban van Seiki maga, ő már a támlának dőlve iszogatott, azt hiszem, vörösbort. Két pislogásomra vállat rántott.
- Ugye tudod, hogy fájdalomcsillapítóra nem javaslom?
- Ugye tudod, hogy szopogathatod a bal könyökömet?
Minek koptatom egyáltalán a számat? Csak visszavonultam a fürdőbe és jobb ötletem nem lévén, nekiálltam fogat mosni.
- Volt szerencsém összefutni az apósoddal odalent. - A fogkrém kicsit félrement, jóízűt fuldokoltam a mentollal a torkomon. - Felhőtlenül csevegtünk, mondtam, hogy a nyoszolyólányod vagyok, ő pedig mosolygott, mint a vadalma. Pedig szar vicc volt, de a drogok elnyomták a humoromat. Megkérdezném, mivel lőtted be, de nem akarok bűnrészes lenni, jobb, ha nem is tudok róla.
Öblítettem, majd köptem. Jólesett.
- Azt hiszem - krákogtam a fürdőből kifelé - egy korábbi beszélgetésünknél sikerült rávilágítanom, hogy nem a legjobb taktikát választotta ellenem és mivel nem ostoba a pasas, átgondolta a dolgot és várakozó álláspontra helyezkedett.
Szinte éreztem, hogy dolgozza fel az információt, most picit lassabban ment neki.
- Mint egy fegyverszünet?
- A világért sem. Csak nem akarja ő bevinni az első ütést, ezért lesben áll és várja, mikor borul ki a bili. Nem ismer. A fél életem színlelésben éltem le. Teljesen hidegen hagy, hogy csak megjátsza-e Danynek, hogy megbékélt, vagy valóban megtette. A lényeg, hogy vágjon jó képet a... most éppen ehhez itt – mutogattam, míg kicsoszogtam a fürdőből, egyenesen Numata Seiki karjaiba.
- Csinos – nevetett, megrángatta az atlétám szélét, füttyentett a fekete boxerre. – Ehhez bőrcipőt kapsz majd magadra vagy mezítlábasan fogod nyomni?
 - Ne szívass. Ideges vagyok.
Ő csak nevetett. Szemmel láthatóan jó hangulatban volt, az anyag hatni kezdett most, hogy javaslatom ellenére felturbózta, míg én, ha nem sajnálnám a manikűröm, már lerágtam volna a körmeimet.
 - Olyan szentimentális érzés kerített hatalmába – mondta képzeletbeli nyakkendőmet igazgatva. Ő elegáns volt, amolyan klasszikus módon. Fekete zakó, fehér ing. Tetszett a nyakkendője is, imádni valóan türkiz. Ami nem jött be, az a duzzadt szemhéja, de ez nem volt választható. – Épp készüllek férjhez adni és ez komolyan mondom, meghat.
 - Ó, fogd már be a szád – hörögtem jóízű kacaját hallgatva.
 - Nyugodj már meg. – Hátam mögé került, masszírozni kezdte a vállaimat. – Nyugi. - Mi van a levegőben? Terjed ez a "nyugi", csak én nem érzem? - Hol a cuccod? 
Belégzés-kilégzés. Ha nem figyelmeztetném rá magam, most azt is elfelejteném.
 - A szekrényben, a fekete tartóban.
Exem biccentett, és tett egy fél lépést, de akkor az ajtó kinyílt, Daniell pedig bevágtatott rajta, Sei sörénye csak úgy lebegett a Dany keltette szélben. Mellesleg egy ócska melegítőnadrág volt rajta, az, amit nem is értem miért nem dobtam még ki a kukába.
- Hé! – Suttogott, de nem is, a hangulat mégis megvolt. - Adj valamit. 
Megpróbáltam az alsóm zsebeibe túrni, de minthogy nincs neki olyan... 
- Most komolyan? - nézett rám asszimetrikus szemöldökkel. - Nem kell semmi a gatyádból.
Erre pedig Seiki vonta fel a szemöldökét. A másikat. Azt, ami működőképes.
- Most komolyan? - ismételte újra Daniell, ezúttal exemre percegtetve.
- Mit szeretnél, életem? - kérdeztem füle mögé igazítva egy mézszínű hajtincset, a többi egy hülye gubóban lógott a tarkójára.
- A kisebbik átokfajzat leette Liny ruháját. Van valamid, ami kiveszi a foltot?
Sei kérdezett helyettem.
- Szín? – firtatta.
- Babahányászöld, bézs alapon - pislogott Dany.
- Azok passzolnak - felelte meg blazírt képpel Seiki.
- És ha esetleg mégsem akarja magán viselni az esküvőmön?
- Olló, sósav és a tüzet a tűzzel jegyében pedig bor. Ja és gyufa, ha már a tűz is szóba jött.
- Ryu - szorított a felkaromra Seiki torka helyett.  Úgy gondoltam, nagyon kedves tőle, minthogy exem nincs a legjobb állapotban.
- Én esküszöm a folttisztítómra, amit a lenti fürdőben tartok, a csap alatti szekrényben.
Ezért cuppanóst kaptam a bal arccsontomra.
- Gondolhatod, hogy nem a nővérem ruhájával történt durrdefekt miatt tikkelek, sokkal inkább az amiatt rendezett félhiszti miatt van szemidegességem, és persze, hogy tudom, hogy nemsokára egészhisztivé növi majd magát, ha nem tűnik el az amőba a jobb melléről. Javasoltam, hogy toljuk bele a mosogatószivacsot abba, ami a tálcára jutott és random hintsük meg a cuccot bocifoltokkal, de megütött, így azzal már nem is mertem előhozakodni, hogy a francot sem érdekli a pecsét, ez a nap nem róla szól. De nem csak hogy nem tűnt úgy, hogy vicces kedvében lenne, de olyan szemekkel meredt rám, hogy esküszöm, egy jeges fuvallatot éreztem és utána valami elkezdett fojtogatni és...
- Beszari - köhintett Seiki a markába, a kaffantással kicsit sem leplezve a szurkát, Daniell pedig az én szemembe nézve válaszolt.
- Van neki nővére nyakig ciklusban? - Csak a fejemet ráztam, Daniell pedig továbbá két szemforgatással kommentálta felém a gondolatait. - Akkor ne dumáljon. 
Seiki mosolygott, Daniell pedig a könyökömig simítva elengedte a kezem és gyors biccentés után nekiiramodott.

Egy ponton Sei magamra hagyott és a kopácsolás tompa zaja még mindig fel-felcsendült odakintről. A köd egy fél óráig úgy látszott megadni készül magát, de utána visszamászott a trónjára. Nem mindig győzhetünk.
Felvettem a zakómat, amire eleget költöttem ahhoz, hogy az agyam jótékonyan törölje az emléket, amikor kifizettem. Grafitszürke volt, egészen sötét, a nyakkendő csak pár árnyalattal sötétebb, önmagában kockás, az ingem pedig koromfekete. Tükröm-tükröm nem szólt hozzám, az egyetlen hang a fejemben arról beszélt, hogy nem sokára esni fog és a mi nagy napunkat elmossák a felhők könnyei. 

- Hé!
Kopogtak, majd Daniell fél karja, könyökig, megjelent az ajtóban. Markában csíkos nyakkendő. Kétféle világoskék, pár árnyalatnyi eltéréssel, középvastag csíkokban váltakozva. Csinos darab volt, az már kevésbé illet hozzá, ahogy lóbálta, mint egy tornászversenyen a szalagot.
- Elakadtam! - nyaffantott, fura táncot lengetve a kezében tartott kiegészítővel.
- Miért nem jössz be? – Zsebre tett kézzel álltam az ablaknál és vártam, de ő nem moccant.
- Rohadtul tíz éves korom óta tudok nyakkendőt kötni, de most nem megy!
Tényleg kétségbeesettnek hangzott, kedvem támadt nevetni egy rövidet, pedig bent aztán minden van, zivatar, viharfelleg, minden nyomasztó dolog, összepréselve egy dunsztosüvegben.
- Én ma már embert is varrtam, ez is menni fog. Gyere be és megkötöm - ajánlottam fel a legegyértelműbb megoldást, úgyis éppen a keresésére kívántam indulni. Miután perceket töltöttem a háló ablakából való semmibe-bámulással, úgy gondoltam, nem bujkálhatok tovább.
- Nem! - kérte ki magának felháborodva. - Nem így terveztem! 
- Van terv? - lepődtem meg. - Ismertesd.
- Gyere ide, vedd el, kösd meg, aztán add vissza, a többit majd megbeszéljük.
- Húha, kedvesem, már most gyakorolod a házisárkánykodást? – kacarásztam, míg ő morgott odaát, de jó papucs lévén tettem, ahogy parancsolták. Átvettem tőle, a saját nyakamon megkötöttem az elegáns csomót és dolgom végeztével visszahelyeztem a követelőző kis mancsába. - Íme. Meg vagy vele elégedve? 
Karja eltűnt, mocorgott, hümmögött.
- Megfelel - felelte kimérten, majd lejjebb minősítette. - Elmegy.
- Na, nézzenek oda, kis szaros... - és feltéptem az ajtót.
Zsebre tett kézzel állt előttem, arcán pimasz vigyor, felső fogsora alsó ajkára kapott. Meglepődtem. Három részes öltöny volt rajta. Szürkéskék, inkább hamuszínbe hajló, mély színű, az ing babakék, és mintha rá öntötték volna. A haja a mellkasa aljáig leért. Szigorú copfba fogva, jobb válla előtt átvezetve, egységes csavarba hajlott, soha nem volt még ilyen hosszú. Telepakolta a fülét mindennel, amit szeretek, egyenes háttal állt, a mosolyának ezen a ponton képtelen volt parancsolni. Azt hiszem, tátva maradt a szám.
- Elképesztő vagy. - Kinyúltam és megfogtam a kezét. – Daniell, te... tökéletes. Tökéletes vagy. Te... egyszerűen... 

A kezét fogva sétáltam le a lépcsőn.

A ködöt a napnyugta vitte el. A horizonton lebukni készülő napkorong még utolsó erejével szétmorzsolta fenséges ujjai között a sűrű fátylat. A felhők tarka, ékes ruhát kaptak, az ég lilába és rózsaszínbe borult, majd arany és narancs fénnyel hintette ránk a búcsúját.

A kertben játékos nyolcszög épült fel. A póznákon végigfutó égősorok színes fénnyel pislogtak ránk, hol kéken szikráztak, hol fehéren izzottak, hogy lassan adják át egymásnak a stafétát, egyik kihunyt, másik feléledt. A teteje lapos ponyva, felnézve rá az ember eltűnődött, melyiknek volt ideje oda is égőket szőni, csigaház vonalát felrajzolni velük. A különös sátor védelmében az asztalok egy kört formáztak. Nála indult el, hozzám érkezett meg. Egy végtelen körben család, barátok.

Felálltam és végignéztem rajtuk. Nem kellett szót kérnem, a halk morajlás lassan kisimult magától. Meghallottam a saját légvételem. A szerény számú társaság rám várakozott. Nem vagyok lámpalázas fajta, soha nem is voltam, mégis ökölbe szorult a gyomrom.
Oldalra pillantottam. Daniell tekintete akár a puha bársony. Ide-oda cikázott az emberek között, aztán rajtam állapodott meg. Bal keze megcirógatta asztalnak támasztott ujjbegyeimet. Egy apró, fodros virágszirom, halvány rózsaszín szív formájával éppen kezeink mellett ért a terítőre. Újra felnéztem. Az aura, ami körbelengett minket, egyszeri volt. Feledhetetlen és megismételhetetlen és én nem bírtam vele. Szerettem volna belekezdeni a mondandómba, amit olyan sokáig alakítottam, majd ízlelgettem, hogy mindenki fülének kellemes legyen és mégis benne maradjon, amit neki szánok. De hirtelen nem mozdultak a szavak, megragadtak valahol a torkom közepén. Daniell puha ujjai szinte a körmeim végét simították és én próbáltam bent fogni az érzést.
Felnéztem, pillanatnyi kétségbeesésemben Seiki szemeit kutattam. Ránéztem. Szeme sarkában áttetsző mosoly ráncocska jelent meg. Tudta, ha kinyitom a számat, az első távozó hanggal sírva fakadok. Nem akartam. Vettem egy mély levegőt, ismét körbenéztem. Nyeltem, egyszerre a gombócot és a könnyeket, de se előre, se hátra. Láttam, hogy várnak. Rám. A csend egyre zavaróbb lett, egyre kínosabb és én még mindig ott álltam szótlanul.

Gyengéden szorított a felkaromra. Visszahúzott a székemre és lágy mosollyal barack színű ajkain, Daniell felállt helyettem. Bárgyún pislogtam rá és próbáltam megérteni, mégis mi történik most. 

- Meglepetés – közölte kacagva, míg megigazította a zakóját és széles vigyorral beszélni kezdett. - Ha megmotoznám Ryut, biztos találnék nála egy csomag laminált, de legalábbis keményített lapocskát, amin vázlatpontokba szedve ott várakozna a tökéletes beszéd. Biztos van. Nem ő lenne, ha nem készült volna fel. Ő mindig alapos, nem szereti a váratlan helyzeteket, ki nem állhatja, ha valami felkészületlenül éri. Én más vagyok. Még egy rongyos post it-et sem firkantottam, így kénytelenek lesztek beérni azzal, amit majd improvizálok. Először is szeretném mindenkinek elmondani, hogy bár ez nem egy hivatalos esküvő, Ami akkor is koszorúslány. – A nővére mellett ülő copfos kislány elégedetten mosolyodott el, megmorzsolgatva rózsaszín fodros ruhája szegélyét, szőke szerelmem pedig kacsintott, egyességük nyilvánvaló volt. – Hogy melyikünké, az még eldöntendő kérdés, de igenis koszorús lány és kész. - Itt-ott mosolyokat fakasztott a közjáték, hol szélesebb, hol szolidabb vidámság ült ki az arcokra. - Szeretnék elmesélni egy emléket – folytatta Daniell, mikor elült a zajozás, kicsit megtámasztva magát az asztal szélén. - Azért ennyire komótosan állok neki, mert miközben rizsázok, azon gondolkozom, van-e a történetnek olyan része, ami most még nem jut eszembe, de ha időrendben odaérek, rádöbbenek, hogy nem szalonképes és megpirítalak vele titeket, még Ryu is odaég és majd füstjeleket ereget itt mellettem, négyszemközt meg majd leszid. Kéretik megdicsérni, mert menet közben megállapítottam, igen, van, úgyhogy ez a történet most elmarad. Lehet, hogy mégis elkérem azokat a kártyákat – hahotázott fel, majd hirtelen elhallgatott. Fura érzés fogott el, fel kellett néznem. Eddig mereven bámultam az abroszt, minden sejtemmel azért harcolva, hogy ne induljanak meg a könnyeim, de most mégis látnom kellett az arcát. Engem nézett. – Egyszer meglestelek, tudod? – Meglepett, hogy hozzám beszélt. Tompán ráztam meg a fejem és ő folytatta. – A lakásoddal szemben, annak a hatalmas fának a törzsénél ácsorogtam egy kapucnis felsőben, a csuklyát a fejembe húztam és vártam, hogy elmenj otthonról. Csak látni szerettem volna, hogy vagy. Amíg a kórházban feküdtél, kicsit olyan voltál, Ryu, mint egy tok, mintha a saját magad megfakult héja lennél. Szerettem volna látni, hogy visszatért beléd az élet. Két órát vártam, alig múlt egy, mikor hazaérkeztél azért, hogy röpke fél perc alatt megnézzem, amint eltűnsz az ajtó mögött. Úgy tűnt, jól vagy és azt hittem, csak erre voltam kíváncsi – rántotta meg a vállát, tekintetével nem engedte az enyémet. – Aznap este leszálltam a vonatról. Meleg volt az éjszaka. Nem oda tartottam, nem voltam a célomnál, nem gondolkodtam el azon, miért kellene megszakítanom az utazást, én csak leszálltam és vitt a lábam. Teljesen üres volt a fejem, mentem, amerre valamiért tudtam, hogy mennem kell, de nem gondolkoztam semmin. És akkor felnézve ott álltam az épület előtt. Újra. Felfelé tartva még mindig a nagy semmi kerengett a koponyámban, csak amikor megnyomtam a csengőt, akkor tódult az agyamba, amit el szeretnék mondani neked. Úgy éreztem, akkor sok mindent elmeséltem. Este, hajnalban és másnap reggel is. Azt hittem, rengeteget adtam. Most, több mint három évre rá úgy érzem, a kevésnél is kevesebb volt, amit tőlem kaptál. Sokszor érzem így. Egy marék árnyékot rakok a kezedbe és te mégis megelégszel vele. Sokszor elhangzik, és annyira hivatalos - jóban, rosszban, míg a halál el nem választ. És hányan buknak bele az első rosszba? Az első akadályba, amin át kellene segíteniük egymást. Nekünk már megvolt, nem igaz? A mi párosunk többet élt három és fél év alatt, mint ami másnak tizenöt évre se jut. Voltunk jóban és rosszban és még mindig itt vagyunk, és te ugyanúgy nézel rám, amit már az első pillanattól nem értek. Nem tudom, miért csillogsz így nekem, de én akarom ezeket a szikrákat. De nem csak amíg le nem peregnek a szemek életünk homokóráján. Még azon túl is. Mert úgy érzem, minket a halál sem választhat el. Ne kérdezd, hogyan, de tudom, hogy ez nem csak erre az életre szól. Ezért kellett így lennie és semmi más nem számít. - Mintha szándékosan akarta volna eltörni a percet, újra nevetett. - De azt tudnod kell, velem nem lesz könnyebb. Azt hiszem, sosem tanulok majd meg főzni és az ágyon sem tudom simára húzni a lepedőt. Hibák, hibák, hibák és nekem sok van belőlük. Senki sem tökéletes, de egyvalamit tudok. - És elhallgatott,  csak azért, hogy elképesztően szürke szemeivel belenézzen a lelkembe. - Te ijesztően közel állsz hozzá, Ishigorou Ryu és talán ezért látsz valami csodálatosat abban, ami ennyire tökéletlen. De tudod mit? Nem érdekel, miért kellek. Csak maradjon így. Jóban, rosszban és odaát is.

A szemei fénylettek. Igazi ezüst. Velük megmutatta, mit lát és én képtelen voltam hinni a tükörképnek. Lassan felálltam mellé és már nem érdekelt, ki látja, hogy ömlik a könny az arcomon. 

 - Nincs templomunk, nincs oltárunk, nincs papunk – nevetett rám.
 - Koszorúslányunk viszont van - válaszoltam, a hangom fel-le csúszkált. 
 - De nincs gyűrűvivőnk – akadékoskodott tovább.
 - De gyűrűnk van. – A zsebembe nyúltam. Elővettem a dobozkámat, de felnyitva a tetejét, csak egy karikát leltem benne. Felkacagott és zsebéből elővette a hiányzó ékszert. Nyújtottam a kezem és helyére került, ami az enyém, majd én is az ujjára húztam, ami őt illette.
 - Jóban… – Feladtam, már nem próbáltam elnyomni a hangomban a remegést.
 - Nekem jutott a rosszban? – nevette el magát ismét.
Így volt tökéletes.  Meg kellett csókolnom, ott mindenki előtt, a kék-ezüst tündérfényben, a cseresznyevirágok hulló szirmai alatt.  


Kattant az ajtó, Daniell a szobába lépett. 
- Itt sötét van – közölte tényként, én pedig bólogattam.
- Tudom.
Tovább néztem ki az ablakon az éjszakába, csak a kezemet nyújtottam felé. Ahhoz volt elég fény, hogy lássa. A hold hatalmas volt aznap este, sápadt sugarai segítettek átlátni a zsúfolt szoba tengerét, megszámlálhatatlan csillag ragyogott az égbolton, finom rezgésük volt a kísérete. Megsimították a régi festmények felszínét, az üres vásznak sarkát, dobozok és állványok színes kavalkádját színezték át.
Daniell lassan sétált, lágy léptei alatt néha felsóhajtott a padló, amíg hozzám lépett, ujjait az enyémekbe fonta, én pedig közelebb húztam. A keze meleg volt, lehelete a bőrömön szinte forró és édesen csokoládé illatú.
- Szia – suttogtam fürkésző szürkéinek, az univerzum ott kavargott ezüstszínű íriszében. Sokat ittam.
- Szia – ismételte, tekintetével a számon csüngve. 
Megcsókoltam, trüffelt és málnát ízleltem, egy csipetnyi pezsgővel és egy késhegyni Daniellel megbolondítva.
Nagyon nehéz volt belőle kilépni. Elmondhatatlanul nehéz volt elengednem az ajkait, és neki sem volt könnyebb forró homlokát az enyémnek biccenteni.
- Jelentem, a nővéremék és a gyerekek a hálónkban, pipa. Tudtad te, hogy akkora az ágyunk, hogy egy négytagú család vígan elfér rajta? – tűnődött.
- A két kicsi körülbelül egy felnőttet tesz ki, szóval legyen három fő és egyezzünk meg abban, hogy igen, elég nagy.
- Mondtam Linynek, hogy ha kikutatja a dolgaimat, akkor magára vessen.
- Seikinek és Asukának megágyaztam a vendégszobában, kényelmesen elférnek.
- A barátaim egy nagy, spicces kupacban fekszenek a nappaliban. Mert emberbarát vagyok, osztottam nekik párnákat és takarókat. Vigyázz, amikor lelépsz az utolsó lépcsőfokról, lehet, hogy ott lesz valaki arca. Csak óvatosan.
- Igyekszem. A szőrös d… macska pedig valamelyik doboz mögött gubbaszt. Hallottam fészkelődni pár perce, de szerintem teljesen kidőlt.
- Szerintem le a kalappal előttünk! Ahhoz képest, hogy egyáltalán nem számítottunk arra, hogy ennyien itt akarnak csövezni éjszaka, egész jól megoldottuk a helyzetet.
- Bravúrosan, ha engem kérdezel.
- Most már csak egy kérdésem lenne és mivel nagylelkűen felajánlottad, téged kérdezlek. Mi hol a vérben fogunk horkantani, Ryury?
- Számítottam eme felvetésre, életem. – Kicsit szorosabbra vontam a karjaimat a dereka körül, belefúrtam az orrom a hajába, beszívtam az illatát. – Nézz csak a sarokba.
- Melyikbe? Négy van – sóhajtotta lehunyt szemmel, szavaimat kortyolva.
Biccentettem és tovább suttogtam.
- Megvannak a futonok.
 Szemei felpattantak.
- Te jó ég, azok az öreg futonok… - meredt a sötét sarokba.
- Azok az öreg futonok – ismételtem, a nyakam bőrén éreztem, ahol mosolyra húzódnak az ajkai.
- Milyen fura – merengett el, gyönyörű művészujja csigabigát rajzolt a zakóm vállára. – Tudod, mintha körbeérnének a dolgok.
- Tudom - mosolyogtam vele. 
- Körforgás.
- Az.
- Álmos vagyok.
- Daniell, életem, eltöltesz velem egy éjszakát két öreg futonon?
- Igent mondtam már ennél komolyabb dolgokra is.
- Na, ne szédíts.
- De, de. Majd mesélek.
- Mondtam már, hogy oda vagyok az öltönyödért? – susogtam. Tenyeremet a lapockájára simítottam, onnan haladtam egészen karcsú derekáig, az anyaga az ujjaim alatt annyira selymes volt, szinte bizarr módon idomult minden ívéhez és vonalához - Mintha rád öntötték volna. Gyönyörűen áll rajtad.
- Naná, rám öntötték. Szabták. Akármi.
Meglepett, ezt tagadni sem tudtam volna.
- Csináltattál egy öltönyt?
- Azt akartam, hogy el legyél tőlem ájulva – vallott.
- El vagyok – vallottam én is. – El vagyok, hidd el. 
- Küldetés teljesítve – kacagott, arcát a nyakamba fúrta. – Te is rohadt szexi vagy.
- Hízelgő.
- Komolyan. Dögös. Szexi. Ryu.
- El fogok olvadni.
- Eszembe jutott… - kezdett bele, de a mondat elhalkult, a gondolat csak csüngött a levegőben. Fejét a vállamra döntötte, ujjai most a felkaromat cirógatták.
- Mi? 
- Annyi mindent máshogy csinálnék. – A csókot a ruhámra adta, a bőröm valahogy mégis megsejtette és libabőrözött az ajkaitól. – Ha újraírhatnám, megváltoztatnék rengeteg dolgot. De egyet nem.
- Mi lenne az, életem? – kérdeztem, miközben végigcsókoltam az álla vonalán.
- A végeredmény. A most.
Elértem a száját és ismét csókoltam, s mikor a puha pillanat lecsengett, rekedt vallomást sóhajtottam a fülébe.
- Szerettem volna átszeretkezni veled ezt az éjszakát.
- Akárcsak én – susogta.
- Olyan fáradt vagyok, hogy mindjárt állva alszom el.
- Jaj, de jó, hogy ezt mondod, teljesen kész vagyok. Legszívesebben elaludnék itt rajtad most azonnal.
- Aludj – súgtam és szorosabbra zártam körülötte a karjaimat, a feje a vállamon pihent, a szempillája megsimította a nyakamat, ahogy lehunyta a szemét. – Aludj, életem.
Ott álltunk még öt percet. Talán tíz is volt, egyetlen szó nélkül, halkan, simogattam a haját, az ő ujjai a derekamon táncoltak. Hosszú percekig gyűjtöttük hozzá az erőt, hogy megtegyünk egy apró mozdulatot, megszakítsuk azt a meghitt érzést, amit egymás teste, az éjszaka, a rajtunk pihenő hangulat adott, de végül megtettük. 
Segítettem kibújni a zakójából, ő legombolta az ingemet, tökéletes harmóniában siklottak egymás mellett a mozdulataink. Kezem újra és újra visszatalált a hajára, ő mosolygott, én az ujjaimra selyemindaként tekeredett érett, borostyánszínű tincset csókolva pirultam. 


~ Folyt. Köv. ~

13 megjegyzés:

  1. Ezt most egyetlen szóval tudom csak leírni: Aaaawwww!
    Valahogy annyira illik hozzájuk ez a sok kicsi bonyodalom. Örülök, hogy legalább a vége boldog lett. Igazából Danny vallomása nagyon tetszett.
    Köszönöm, hogy elolvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úgy örülök, hogy így gondolod! <3 Köszönöm, hogy benéztél olvasni.
      Miért pont nekik menjen simán? Nem jellemző, spoiler - a jövőben sem lesz az. :D

      Törlés
  2. Szia Ayase!
    Igazából nem igen tudok mit írni, mert oda-megvissza-megoda vagyok teljesen. Egyszerűen annyira szeretem őket, annyira vártam már és annyira nagyon jó a lelkemnek. Szóval csak rendkívül egyszerűen megköszönöm neked, hogy adsz és adsz! Köszönöm!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahhoz képes, hogy azt mondtad, nem tudsz mit írni, én nagyon pirulok. Köszönöm, hogy itt voltál, olvastál <3 gyere máskor is!

      Törlés
  3. Remekbe szabott egy esküvő volt vééégre! Volt dráma és nevetés, sírás a boldogságtól és a lényeg az a meghatottságtól való szótlanság. Összefoglalva gyönyörűséges lett Köszönöm!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy olvastad! Olyan különös, nem? Ezen is túl vagyunk.

      Törlés
  4. Nem akartam a két fejezetre egyszerre reagálni - mert olyan mások! Külön-külön csodálatosak!
    Seiki hozta a formáját, illetve a nagybetűs élet sem hazudtolta meg magát és még kapott egy kis fricskát, ami elcsúszott a szeme fölé - sajnáltam, hogy nem tudta 100%-ig élvezni az "örömapaságot", no és a gyors asszó az ex és a jelenlegi között! Bocsi, de szétvihogtam magam... és azt is elképzeltem, ahogy Sei hisztizik a kollégákkal és Ryut várja. Asuka újra jó feleségként, finoman helyrerakta! :D
    Az esküvő tökéletes volt... ahogy Ryu elérzékenyült egy "giccsesnek" is mondható, mégis tökéletes pillanattól, egy virágsziromtól... és Daniel átvette a szerepet... Ez a két ember tökéletesen kiegészíti egymást, és összetartoznak - örökké!
    Mint egy többfogásos lakoma, csak csipegettünk az apró, finom falatokból - tele volt a fejezet ötletekkel, ajándékokkal, remek pillanatképekkel... :)
    Köszönöm!
    Egy biztos! ... újra fogom olvasni a 12. kötetet az elejétől, hogy minden körbeérjen, mint az esküvői asztalsor és helyére kerüljön, mint ez a két remek szereplő a régi futonon. :]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm és köszönöm és még egyszer.
      Sosem tudom mit válaszoljak, mert miután elolvastam egy ilyen hozzászólást, majd elolvastam ismét és percekig örültem neki, mindig szeretném meghálálni valahogy de rendszerint úgy érzem nem igazán jön össze.
      Örülök, hogy erre jártál! <3

      Törlés
  5. Bocs, hülyeséget írtam - 9. kötetet! :]

    VálaszTörlés
  6. Megérte a várakozást! Gyönyörű esküvőt kaptak! Megérdemelték, és amit Dany mindott....imádtam! Köszönöm

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úgy örülök, hogy így gondolod! Köszönöm, hogy elolvastad.♥

      Törlés
  7. Tökéletes befejezése volt a kötetnek.Azt hiszem ahogy az élet írja a történéseket, igaza van Ryu -nak.Igaz szerelemben igaz drámák vannak .És néha az is bele fér ha nem tudunk megszólalni ,akkor a társunk átveszi a staféta botot ,és gyönyörű dolgokkal ajándékoz meg. Persze csak azért,hogy utána se tudjunk egy szót se kinyögni :) Köszönöm

    VálaszTörlés