2016. február 1., hétfő

Daniell X/8 - Három napig

Itt a folytatás



Álmodtam. Mind a két éjszakán verejtékben úszva ébredtem és megkönnyebbültem, hogy őt nem keltettem fel. Szerettem volna nagylelkű lenni, annyira szívből adni, mint ahogy ő, át is nyújtottam, de valójában nem engedtem, rámarkoltam és visszahúztam, elrejtettem, bezártam. Levegőért kapkodva riadtam fel, mert azt álmodtam, hogy a testemnek egy darabját szakítják ki, az enyémből vették el, nem az övéből, a sajátomba téptek éles vaskarmokkal, reccsen a csont, a hús hangosan harsog, izmok pattannak és a vér csöpög a padlóra. Rég nem álmodtam már a vér szagával, azzal az émelyítő fémes ízzel a nyelvem oldalán. És persze a harmadik nap délutánján ott találtam magam Numata Seiki irodájában, csak hogy percekig üljek és nézzek rá, mielőtt bevallom, mennyire szar alak vagyok, irigy és önző, aki csak addig jó ember, ameddig a saját lelke nem sérül, ahogy adnia is kellene, meghátrál. Felállt a székből, hogy az asztalt megkerülve átöleljen, rám boruljon, csókot adjon a fejem búbjára, pedig nem csinálja sűrűn. Azt mondta, senkinek nem kellene ilyet kérni tőled. Azt is, hogy az álmainkat nem szokás másoknak ezüsttálcán odanyújtani, és aki ezt még boldogan is csinálja, az őrült. Férfiasan álltam a lezáró puszit, csak a liftben zuhantam meg kicsit. Jólesett a homlokomnak a hideg.


- Dany -  szóltam hozzá, de ijesztően elfogyott a hangom. Némán vezettem és az út alatt mégis megkopott. – Beszélni szeretnék veled – köhintettem, majd beljebb araszoltam. Éppen az előbb engedte el a nyakam. Amint beléptem az ajtón, elém rohant, a számra cuppantott, majd repült vissza a nappaliba. A földön kiterített fotók tucatjai, valószínűleg az utóbbi hetek előhívott filmkockáit válogatja éppen. 
 - Mondd – mosolygott és újabb csoport képet szedett elő egy lezárt borítékból, hogy azokat is szétporciózza a parkettán.
 -  Dany - köszörültem meg a torkom - gondolkoztam.
 - Min? - Szemmel láthatóan a képekre figyelt. - Mivel kapcsolatban?
Nem láttam át a szisztémát, amit szerint csoportosított, kicsit el is időztem rendezési technikáján gondolkozva, de nem sokáig. Seiki villant az eszembe. Azt mondta, gyorsan és nyíltan.
 - A baba - mondtam kurtán. - Nem akarom.
Én beljebb léptem, ő pedig letéve a fotókat, hátát a kanapénak döntötte. Karjai a térdén nyugodtak, ujjait összefonva rám fókuszált. 
 - Meggondoltad magad?
Nem tudtam érzelmeket kiszűrni a szavakból. A kérdés csak szimpla kérdés volt, semmi más.
 - Igen.
 - Jól van – bólintott.
 - Akkor nem?
 - Persze. Nem. - És újra a képeket rakosgatta, én meg csak álltam ott, majdhogynem ujjaimat tördelve. Pár pillanatig még várakoztam, hátha felnéz és kérdez, de nem. Tettem egy lépést a lépcső felé, bár inkább tébláboltam. A korláttól fordultam vissza.
 - Nem érdekel, miért? - szóltam helyette, ő pedig ismét felfüggesztette a dolgát.
 - De érdekel, nagyon érdekel. Summázva végül is azt mondtad, hogy ez az én döntésem, boldog vagy, hogy belevontalak téged is, de az utolsó szót én kell, hogy kimondjam. Persze én meg azt mondtam, hogy kell nekem a beleegyezésed, vagy az, hogy ellenezd. Naná, hogy kíváncsi vagyok, mi változott, csak picit… idegesnek tűnsz, tudod? Olyan arcod van, mint aki nem akarja, hogy kérdezzék, én meg gondoltam, akkor nem kérdezlek. Rosszul látom?
 - Nem tudom - rántottam meg a vállam. 
- Jól van. Mio meg fogja érteni. Vagyis nem, de nem tudok tenni ellene. A barátomat abban a pillanatban elvesztettem, hogy ez a kérdés formát öltött. Ha igent mondok, azért, ha nemet, akkor pedig azért.
 - Rájöttem, hogy tévedtem.
 - Akarsz… - Felállt. Az arcán aggódás, szemöldöke is szorosra vonva. – Szeretnéd, ha kérdeznélek?
 - Még soha nem kérdezted meg tőlem ezt így.
 - Nem tudom, hogy láttalak-e már ilyennek. Legszívesebben fognálak, leültetnélek és kivasalnám belőled azt, amitől ennyire ijesztőnek látlak, de valahogy azt mondja a szemed, hogy hagyjalak békén.
Már előttem állt, karcsú ujjai végigcirógattak az arcélemen. 
 - Én… - nyögtem. Nem tudtam még azt se, merre nézzek. Gyűlölöm a bizonytalanságot. Nem tudtam, mit merjek kimondani és mivel ijeszteném meg, miről kellene hallgatnom inkább, mielőtt bajt csinálok. - Azt hiszem, a dominókockád alatt fekszem. - Keserű kacaj, de az enyém, ő komoly maradt, tudta mi jön most. Igaza volt, eldőlt a sor, már nem lehet hallgatni, nem erről. - Mi soha nem beszélgettünk gyerekekről, Dany. Ha heteró pár lennénk, szerintem már biztos szóba jött volna, de így még nem került sor rá, csak pár napja, amikor ez az egész terítékre került és azóta nem bírom kiverni a fejemből. Se nappal, se... - Csak néztem rá és ő vissza. - Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ha csak a száraz tényeket nézzük, a miénk nem egy produktív kapcsolat. 
- Tisztában. És lehet, hogy most szőrszálhasogatónak hívsz majd, de ne mondd ezt, jó? „Nem produktív”. Olyan, mintha semmit nem hozhatnánk létre együtt, mikor szerintem építünk. Értem, mit akarsz ezzel mondani, de nem leszünk csak ezért értelmetlenek.
- Ne haragudj – hunyorogtam rá, mintha gondolatolvasásra készülődnék. Meglepett, sosem feltételeztem, hogy ilyesmin gondolkodik. – Nem ezt akartam mondani. 
- Tudom. 
- Tudjuk, hogy mi az, amit nem adhatunk meg egymásnak, de sosem került még szóba. Ez bánt. Húzhattam az ujjadra gyűrűt, de hivatalosan senki nem ismeri majd el ezt a házasságot és én soha nem kérdeztem meg tőled, rendben van-e ez így. Mint ahogy azt sem kérdeztem meg, szeretnél-e apa lenni. Amikor az édesapáddal beszéltem, ő felhozta ezt és én teljes magabiztossággal azt állítottam neki, hogy a mi életünk tökéletes így, és hogy te soha nem mondtad nekem, hogy csak gyerekkel lehetsz teljes. De igazából soha nem kérdeztelek meg róla. Én tizenhét voltam, mikor rájöttem, nem azt akarom, amit mások. Nekem éveim voltak számba venni, miről mondok majd le. Nem mintha választható lett volna, hiszen ez nem akarat kérdése. Mégis készítettem egy képzeletbeli listát, mert tudni akartam, hogy ha úgy élek, hogy jó legyen, akkor mi nem jut majd nekem. Persze tudom, semmi nem törvényszerű, újabb és újabb országok ismerik el az egyneműek házasságát, ezzel új kapukat nyitva meg, utakat taposva ki, a 21. század bőven sorakoztat lehetőségeket, de nem azt álltam le mérlegelni, mit mivel tudok majd kiváltani. Tudom, hogy ez a kérés, ami előtt állsz, nem róna rád apai feladatokat, hogy nem várna tőled semmit, valahol mégis úgy érzem, hogy egy lehetőség neked, hogy… korrigálhass kicsit azokon a dolgokon, amiket a választásod hozott. Hogy megszabadulj egy kicsitől abból a nagy csomag hátrányból. Ha férj nem lehetsz miattam, talán apa még lehetnél. Ezt akartam szem előtt tartani, ez volt a... – Remegett a kezem, mert a mondanivalómnak ez volt a nemes része. Ez volt a szép, az önzetlen, de valami egészen más várakozott még odabent. El akarom mondani? Belenézve az ezüstszürke szemekbe, meg akarom mutatni, mennyire nem érdekel senki más, csak saját magam? – De Dany – lesütöttem a szemem. Szégyelltem magam. Kimondhatatlanul szégyelltem. – Egymást választottuk. Így alakult, összetartozunk. A párom vagy, én meg a tiéd. A társad. A helyzetünket nézve... a saját pozíciómat figyelembe véve… Felnevelni a gyermekedet az én kiváltságom kellene, hogy legyen. A mi gyerekünk lenne, nekünk járna. A gyűrű az ujjamon megadná rá nekem a jogot. Meggondoltam magam. Nem akarom, hogy bárki megkaphassa, ami az enyém kellene, hogy legyen. Tudom, hogy önzés, hogy ostobaság, de nagyon sokat járt a fejemben és rájöttem, nem akarom, hogy egy idegen kapjon egy olyan darabot belőled, ami az enyém soha nem lehet. Nem akarom, hogy belemenj, mert nem fair. Velem szemben nem az. Azt hittem, tudok annyira önzetlen lenni, hogy elfogadjam, de képtelen vagyok rá. Akkor sem tudnám elviselni, ha tényleg a világ végére utazna hóna alatt a babával és soha nem látnánk többet, akkor is az enyém a tudat, hogy tőlem vette el, még ha nem is nyúlt a zsebembe, még ha az én áldásommal is tette, akkor is meglopott. Szeretnélek egy igazi oltár elé vezetni, úgy megkérni, hogy az a világ minden táján ugyanúgy éljen, azt akarom, hogy ha valaki rákérdez, teljesen felszabadultan közölhessem, igen, a párom ott az asztal mellett a fekete öltönyben, és igen, akarom, hogy neked és nekem… De ha én, akinek járna, nem kaphatja meg… akkor ne kapja meg senki más. És tudom, hidd el, tudom, hogy ez az egész szöveg csöpög attól, hogy "én, én, én, enyém, enyém, nekem" de... ez van belül. Ennyi. Ez van.
Vártam a csöndet, a haraphatóan feszült némaságot, de nem gondolkozott, nem hezitált.
 - Rendben. - Láttam, hogy nem esik nehezére, sőt, talán ő is könnyebb lett. - Hé. - Oldalba bökött, egészen mélyen hajolt, hogy a szemembe nézhessen.
 - Most pont olyan vagyok a saját szememben, mint amilyennek apád lát.
 - Nem, az apám nem ilyennek lát. Ahhoz enyhén is túlöltözött vagy, a többit meg nem részletezem. Perverz.
Tudom, hogy enyhíteni próbálta, kétségbeesetten elviccelni, mert halálra rémítettem.
- Dany...
- Tudom. Komolyan. De én ezeket, amiket itt most mondtál, nem akarom komolyan venni, legalábbis egy részét biztos nem érthetem úgy, mert nem gondolhatod ezt. Nem hiheted magad... rossz embernek azért, mert nem akarod átengedni másnak, amit... - Az állam alá simított. - Nemet mondok Miónak. Pont. Ha megérti, rendben, ha nem, az az ő baja.

A lépcső felénél jártam, amikor utánam szólt. Megrezzent a korlát, ahogy ráfogott, talpa dobbant az első lépcsőfokon.

- Akarod most? Úgy értem beszéljünk róluk?
A lépcsőn álldogálva tettettem a hülyét.
- Miről?
- Nem akarok gyereket, Ryu. - A hátamon éreztem a tekintetét. Bólintottam. - Soha nem voltam az a karakter, aki arról álmodozik, hogy megnősül és gyerekei lesznek. Talán mert nem gondolkoztam ennyire előre semmiben. – Hátrahajtotta a fejét, a hangja ívén hallottam. - Megértem magam a kölykökkel, Liny skacai is szeretnek, én is csípem őket. Ha olyannal lennék nagyonszerelmes kapcsolatban, akinek van méhe, hogy szüljön egy gyereket, biztos megtörténne, de nem így van. Ha lehetne nekünk...
Mikor megfordultam, ő felemelte a fejét, most farkasszemet néztünk. 
 - Ha nekünk? - kérdeztem vissza és azt hiszem, tudta, mit akarok hallani.
 - Ha megvolnának hozzá az... adottságaink, vagy egyikünknek... szülnék neked gyereket, Ryu.
Visszaléptem egy fokot, a vonásait vizslattam, a jobb ajka szegletében bújkáló mosolyt szerettem volna megkóstolni.
 - Nem gondolkoztál rajta sokat. 
 - Nem kell. Ez nem kérdés. Bár remélem, életemben nem találják fel -  hat lépcsőfok mélységből meresztette rám a szemeit - mert egyszer néztem egy dokufilmet és rohadt félelmetes volt. Nem tudom, mennyire vágod a retró horrorokat, de a Nyolcadik utas ehhez képest a mese a Százholdas pagonyból. Ha feltalálnák, te szülnéd, mert edzettebb vagy, úgy értem testileg. Bruh. Érted? Jó. Még komolyabban. Tudom, hogy nem lehetséges, de ha kettőnknek lehetne gyereke, akarnám. Jó apa lennél, Ryu, melletted talán én is erős közepesre vizsgázhatnék. De ha arra vagy kíváncsi, szeretnék-e majd együtt nevelgetni egy valahonnan-babát, akkor arra azt mondom, nem. Az örökbefogadás egy jó dolog, tényleg így gondolom, de… hogy mondjam, hogy ne hangozzak egy önző tuskónak? - morfondírozott félhangosan, hunyorgott rám vagy a falon a képre…
 - Tisztán és érthetően. 
 - Ha nekünk lenne gyerekünk, akarnám, mert a miénk lenne. Nem akarom tovább mondani. A fejemben is furán hangzik, kimondva kegyetlen, nem akarok olyan lenni, mert jófejnek szeretem magam.
 -  A miénk lenne, azért akarnád, mert a miénk, nem azért, mert gyerek. 
 - Igen. Nem vagyok apa típus, de mellettem szól, hogy legalább belátom. Sokan vehetnének példát rólam és kevesebb lenne a sanyarú kölyökkor - emelte kezét védekezően maga elé. - Az önismeret jó!
 - Csak egy gyerek nem kellene, neked a mi gyerekünk kellene. Ez nem kegyetlen, ez egy szerelemi vallomás, életem.
Még mindig néztem, ő pedig hol engem, hol mindenféle mást.
 - Csinálok vacsit, amíg veszel egy fürdőt. Jó? Ki is fagyasztom, meg minden.
A témaváltást a bőrén felbukkanó vörös foltoknak tudtam be.
- Kedves tőled – biccentettem. – Köszönöm. - Fordultam és újabb lépést tettem, amikor utoljára, még egyszer megfogott a hangja.
- Mit szólnál utána egy remélhetőleg lassú és hosszadalmasabb, csöppet sem nyugalmas megöregedéshez velem kettesben, plusz a kor terén világrekorder, akkoron már aggastyán, szenilis macskámmal.
Nevettem.
- El sem tudnék képzelni szebbet, életem.

14 megjegyzés:

  1. Szia,
    nem csak Ryu aludt rosszul. Azt hiszem az előző fejezet nekem is sokk volt. Nehéz megmagyarázni, de valahogy engem sem hagyott nyugodni.
    Vártam ezt a fejezetet. Már nagyon. Még ülepszik a dolog, idő amíg elcsendesül, amíg elmúlik, de ez a folyamat már sokkal kellemesebb.
    Mindig megrémít kicsit a tudat, hogy mekkora hatással van rám ez az írásod...
    Köszönöm, hogy olvashatom
    Üdvözlettel:
    Éda

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem akartam nagy szünetet tartani a két fejezet között, egymás nélkül egyik sem kerek és szerettem volna legalább valamennyire tompítani az első okozta durrt. Ez nem volt egy könnyű rész, tudom. Nagyon köszönöm, hogy olvastad!

      Törlés
  2. A legtisztább szerelem az övék, akadnak akadályok amik be akarják piszkítani, de hála a sorsnak mindig tiszta és ragyogó marad. Imádom ezt az életszagú történetedet! Köszönöm!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én pedig hálásan köszönöm, hogy elolvastad még ha ennyire sok is benne a hegy és a völgy. :)

      Törlés
  3. Mindig is csodáltam, hogy Ryu milyen önzetlen, s gyakran éreztem azt, hogy ő többet "pakol" ebbe a kapcsolatba, mind Dany ... de most ... végre mert "önző" lenni - ha ezt nevezhetjük annak -, és Dany is kiteregette a kártyáit. :)
    Gyönyörű volt - ennél szebben kifejezni az érzéseiket és az összetartozásukat ... nehezen lehet.

    Köszönöm a folytatást, remélem Ryu kikászálódott a dominó alól! :]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy így gondolod! Szeretem amikor Ryuből így előtörnek az érzések és szeretem, hogy Daniell mennyire vele tud rezegni. És ne félj, nem fog ki rajtuk egy túlméretezett pöttyös kocka. :)

      Törlés
  4. "szülnék neked gyereket, Ryu."
    Ez annyira gyönyörű & tökéletes mondat.
    Köszönöm! Szeretem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De jó, hogy így gondolod! Pedig alig mertem beletenni.

      Törlés
  5. Azt hiszem átjárt a teljes nyugalom :)Teljes mértékben egyet értek Ryu érzéseivel és félelmeivel.De Dani válasza volt a legszebb mit mondhatott.
    "Ha nekünk lenne gyerekünk, akarnám, mert a miénk lenne."
    És ez így tökéletes ennél igazabbat nem is mondhatott volna :) Köszi ,hogy olvashatlak :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudom, hogy az előző fejezet felkavaró volt, ezért nem hagytam nagy szünetet a két friss között.
      Nem volt tökéletes vallomás, de Dany szíve-lelke benne volt, és ez a lényeg, nem? <3
      Nagyon köszönöm, hogy olvastad!

      Törlés
  6. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  7. Szia Ayase! Nagyon köszönöm Neked ezt a sztorit. Az, hogy nagyon tetszik, szíven talált, elvarázsolt, nem írja le az érzéseim. Én nem tudom szavakba önteni. Köszönöm, hogy olvashattam. Ez a szerelem, ami kettejük közt kialakult, nem sokan ismerhetik meg. Ők szerencsések.
    Szeretnék még olvasni róluk. Igazi tehetség vagy, írj még sokat.
    Köszönettel

    VálaszTörlés
  8. Válaszok
    1. nekem is, most visszajöttem újraolvasni:)))) remélem sose szedi le Ayase

      Törlés